Végre nem dohányzom (Allen Carr)

Leszoktam a dohányzásról, avagy a szabadságom története: 

 

Sok évvel ezelőtt egyszer már sikerült abbahagyni a dohányzást, de csak négy hónapra, most pedig újra letettem. 

Most, sokkal tudatosabban készültem rá, elővettem a könyvben olvasottakat és bíztam a saját akaratomban. A leszokáshoz semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy akarjuk. Egy pillanat műve az egész, egy másodpercnyi gondolat, amíg eldöntjük, hogy akarjuk, eldöntjük, hogy többet nem gyújtunk rá, mert ezt akarjuk csinálni. Évekig le akartam szokni, de azzal nem számoltam, hogy nem lesz megfelelő időpont, nem lesz könnyű soha, mert a függőség, a dohányzás szeretete mindig meg fogja nehezíteni, nem gondoltam rá, hogy ezt valóban egyedül nekem kell megcsinálni. Átháríthatom a felelősséget másra, okolhatok mást, de problémák mindig lesznek, ha kifogást akarunk keresni. Nem hihettem örökké, hogy a nem dohányzóknak könnyű az élete. 

Imádtam dohányozni, imádtam várni, hogy rágyújthassak, imádtam az előtte lévő perceket, imádtam elővenni, meggyújtani, fogni, szívni, érezni, látni. A dohányosok nem érzik magukon büdösnek a füstöt, én se éreztem, de máson igen. Rossz volt erre gondolni, hogy én is ilyen büdös lehetek. 

Hogy miért tettem le végül? Mert futni akartam, sportolni. Nem tudtam 3 percet lefutni, mert nem kaptam levegőt, a tüdőm már futás nélkül is sokszor fájt. Büdös voltam. A fiam előtt nem akartam dohányozni, mert akkor számára is egyértelmű lett volna később, hogy dohányozzon. Drága volt. Tudtam, hogy előbb-utóbb le kell szokni, mert a családban sok rákos haláleset volt, és én nem akarok így járni. Ráncosodni kezdtem. Idegenek előtt pedig szégyelltem.

Végül kitűztem egy napot, megpróbáltam, nem ment. Sírtam egész délelőtt. Még nem voltam felkészülve rá. Iszonyúan hiányzott, nem fizikailag, hanem, hogy ekkora örömforrást megvontam magamtól. 

Egy héttel későbbi dátumot választottam. Egész héten mondtam magamnak, hogy bár rossz lesz, muszáj megcsinálni, nem bőghetek le magam előtt, mert ekkor már csak magamnak akartam bizonyítani, ez volt az utolsó esélyem, tudtam, ha most nem teszem le, akkor állandósul a szégyenérzetem és csalódni fogok magamban. Márpedig magamban nem csalódhatok, olyan nincs, hogy saját erőmből önmagamért (és a fiamért) ne tudjam megcsinálni! 

Eljött a pillanat, hiszen minden pillanat eljön egyszer, nem bújhattam el, megcsináltam. Nem gyújtottam rá többet. Nem estem kísértésbe, így akartam, az én döntésem volt, mazochista módon élveztem is kicsit, hogy mennyire szenvedek, mert ezáltal a büszkeségem csak nőtt, hogy megcsináltam. Egyedül, segítség nélkül, megcsináltam. 

6 hónap telt el azóta és még mindig gondolok rá. Most már nem jut minden nap az eszembe, de sűrűn gondolok rá. Hatalmas lépés volt ez nekem, bizonyítottam saját magam előtt, nem vallottam kudarcot. 

Az én életem, az én döntésem, az én akaratom, az én szabadságom. Szabad lettem attól, hogy leszoktam.