“Ha van egy álom, amiért a világra jöttél, hiába rejted egy életen át a szkepticizmus leple alá, úgysem szabadulsz tőle. Lankadatlanul küldeni fogja a kétségbeesett jeleket, csömör vagy közöny formájában, mert bízik benne, hogy előbb-utóbb fellázadsz.” Az idézet a fenti könyvből származik, s bár a könyv lényege nem a saját álmunk valóra váltása, engem mégis ez a gondolat fogott meg.
Eltöprengtem, mi is az én álmom, mi az, ami gyerekkorom óta vissza-visszatér, s nem kellett sokáig keresgélnem, írok. Mindig is írni akartam, először naplót, aztán novellát, de volt, hogy verset, vagy amihez éppen ihletet kaptam, aztán kimaradt sok év.
Egy ideje minden december 31-én készítek egy listát, hogy a következő évre milyen terveim, céljaim, vágyaim vannak, visszanéztem és tavaly az írás is közte volt. Csak utólag jutott eszembe, hogy hiszen elkezdtem írni ezt a blogot, épp, ahogy a kívánság listámon szerepelt!
Nem írtam könyvet, nem is írtam semmi különöset, de mégis elkezdtem valamit, elkezdtem elhinni a saját álmomat, elkezdtem magamnak beismerni, hogy ez az, amire vágyom, ez az, amitől Én leszek igazán, amikor készülök rá, amikor benne vagyok és amikor befejezem, ilyenkor érzem, hogy élek, érzem, hogy tökéletesen harmóniában vagyok önmagammal.
Nem tudom, hogy mi értelme van ennek, nem tudom, hogy mi lesz belőle, de azt tudom, hogy ez az, ami boldoggá tesz, ez az, ami az én álmom, s lehet, hogy másoknak furcsának vagy nevetségesnek, esetleg haszontalannak tűnik, de ki másnak kellene megfelelnem, ha nem magamnak? Kinek az álmai után menjek, ha nem a sajátjaim után?
“Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatokat követel tőlünk.” (Paulo Coelho)
Kommentek